Kapitalista klímaváltozás

Napjaink egyik legégetőbb problémája és legtöbbet tárgyalt témája a klímaváltozás, számtalan szakértői álláspont, vélemény és érvelés fogalmazódik meg okait, jellegét és következményeit illetően. Mely gazdasági-politikai folyamatok vezettek a jelenlegi ökológiai válságig? Mi a kapcsolat a klímaváltozás és a kapitalizmus között? Milyen fenntartható alternatívák adhatók válaszul a klímaválságra?

Korunkat a társadalomtudományokban és természettudományokban egyre gyakrabban emlegetik az antropocén kornak, azaz annak a földtörténeti időszaknak, amikor az emberi tevékenység jelentősen és globálisan meghatározza a Föld ökoszisztémáját. Az elnevezés félrevezető lehet azonban, mivel a felelősség az emberiségen belül nagyon egyenlőtlenül oszlik meg. A klímaváltozás visszavezethető a kapitalista társadalmi-gazdasági berendezkedésre, a profitorientált viselkedésre – idetartozik a bérmunka kizsákmányolása és a természeti (és nem természeti) erőforrások elsajátítása –, ezért többen a kapitalocén földtörténeti korszak elnevezést tartják találóbbnak. A kapitalizmus alaplogikájához tartozik, hogy egyre inkább olcsóbítja az erőforrásokat, azonban ennek korlátai és következményei egyre markánsabban kiütköznek, ezek egyike a klímaváltozás.

Ugyanakkor, az antropocén kifejezés esetében valóban megvan annak a veszélye, hogy szétterítjük a felelősséget, de a kapitalocént használva a kapitalizmusra helyezzük azt, így azok a társadalmak, akik nem vallják magukat kapitalistának, felmentve érezhetik magukat. Végeredményben a felelősség közös, de valóban különböző mértékű – ezt hangsúlyozta például Fabók Márton a Fordulat folyóirat Klímaváltozás és kapitalizmus című lapszáma köré szervezett őszi beszélgetésen.

De mit kell gondolnunk a kapitalizmusról? Valóban a kapitalizmus az oka a klímaváltozásnak? Vajon a kapitalizmuson belül meg lehet-e oldani ezt a környezeti krízist? Valójában nem is biztos, hogy kizárólag a klímaváltozásról kell beszélnünk, hanem általánosabb környezeti problémákról. Boda Zsolt közgazdász, politológus, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának főigazgatója az említett beszélgetésen úgy nyilatkozott, hogy ha mégis leszűkítjük a kérdést a klímaváltozásra, nehéz azt cáfolni, hogy a klímaváltozás okozója a kapitalizmus, illetve a fosszilis gazdaság és technológiai rendszer, amelyet a kapitalizmus működtet.  Ráadásul nem olyan egyszerű magát a kapitalizmust sem definiálni. Tekinthetünk rá olyan tágabb fogalomként, amely vonatkozik a hetvenes évekbeli Svédországra, a XIX. századi angol szabad versenyes kapitalizmusra, sőt – az említett lapszám egyik tanulmánya szerint – az államszocializmus is definiálható kapitalizmusként.

A különböző társadalmakban a piaci csere a legtöbbször alárendelt volt a többi funkciónak, leginkább kiegészítő jellegű volt (Polányi-féle gazdaságszervezési módok). A kapitalizmus az, amikor a gazdaság kiágyazódik a társadalomból, függetlenné válik a társadalmi normáktól és személyközi viszonyoktól. A kapitalizmus sajátossága, hogy a hatások egyre inkább távol vannak egymástól időben, térben, vagy a technológia által, így ma olyan hosszú visszacsatolási viszonyokról beszélhetünk, amelyeknek nem látjuk a közvetlen következményeit mind az élőhelyek pusztítása, a fajpusztítás, mind a klímaváltozás terén. Arra, hogy hogyan lehet a profitlogika helyett a társadalmi reprodukció, az élet újratermelésének logikáját előtérbe helyezni, alternatívaként hozható a mezőgazdaság megreformálása, vagyis a hosszú és komplex termelési láncok helyett a termelést a helyi szükségletek kielégítésére kellene felhasználni.

Az sem egyértelmű, hogy mikor kezdődött az a földtörténeti korszak, amikor az emberi tevékenység játssza az egyik legnagyobb szerepet a Föld életében – hiszen az emberiség történetének része, hogy óriási hatással vagyunk környezetünkre. Boda szerint nem lehet tehát csak a kapitalizmust okolni, bár tény, hogy a klímaváltozást nagyban meghatározó fosszilis technológiák a kapitalizmussal jelentek meg. Így sem tudhatjuk azonban biztosan, hogy egy ilyen társadalmi-gazdasági berendezkedés nélkül is eljutott-e volna az emberiség a klímaváltozásig, de az kétségtelen, hogy a kapitalizmusnak nagy szerepe volt ebben, és hogy nagyon nehéz ezen a rendszeren belül – és, Boda Zsolt szerint, ezen kívül is – változást elérni.

A kapitalizmussal összefüggésbe hozható a felhalmozás jelensége is, amelyre, ha visszatekintünk a történelemben, nem mondhatjuk, hogy az iparosodás hívta életre – állítja Gagyi Ágnes, a beszélgetés másik résztvevője, a svéd Göteborgi Egyetem szociológusa.  A felhalmozódás története során egy ideig nőttek, majd hirtelen nagyon megugrottak a gazdasági különbségek, amelyek egyúttal a felhalmozás mértékét is jelölik, végeredményben pedig polarizálták a világot. Marx szerint a 19. századi iparosodást tekintve a felhalmozás elsődleges forrása a munka: csak a munkaidő megfizetésével – ami alatt a munka valójában több értéket termel – megjelenik a profit is, amit félre lehet tenni. Számításba kell vennünk az olcsó vagy olcsóvá tett erőforrásokat is, amelyeket a terjeszkedő, a már meglévő rendszereket átalakító kapitalizmus magáévá tesz. Jason W. Moore a „Négy Olcsó Erőforrásnak” nevezi a munkaerőt, az élelmiszert, az energiát és a nyersanyagokat. A felhalmozódásban létrejövő minőségi ugrás hátterét ezek az erőforrások jelentik – a fosszilisváltás és az üvegházhatású gázok felhalmozódása is ennek a folyamatnak a következménye.

Egy másik szempontunk így, ahonnan a kapitalizmus problémáját vizsgálhatjuk, a felmelegedés. Ha ennek mértékét nem tudjuk leállítani, nagy valószínűséggel nemcsak az ember, hanem a földön élő fajok jelentős része is ki fog pusztulni. Van azonban még pár év arra, hogy megpróbáljuk a teljes globális termelési rendszert átalakítani, hogy ez ne történjen meg. Gagyi Ágnes példaként az energiaátmenetet hozta, amely szerint a globális gazdaságban át kellene állítani mindent megújuló energiára. A Trade Unions for Energy Democracy (TUED) elemzése szerint az energiaátmenet elakadt, holott erről gondoltuk azt, hogy piaci úton tudná megoldani a problémát. A várakozás szerint csökkennie kellett volna a megújuló energiaforrások árának, ezért a piac automatikusan át tudott volna állni ezek használatára. Miután ez nem vált be, policyként fogalmazódott meg, hogy az államok támogatással bátorítsák a piaci cégeket a megújuló energiára való átállásban.

A válság után több helyen bevezették a versenytárgyalásos rendszert, amely arra épül, hogy a támogatást – valószínűleg – csak egy nagyobb cég kaphatja meg. Így nő a kockázat a piacon, a befektetés csökken, ennek a következménye pedig a hagyományos közműcégek eladósodása egyrészt az energiapiacból kivonuló tőke és ebből adódó konfliktusok miatt, másrészt ezek a cégek nem tudnak elég jól versenyezni a támogatott zöldenergiával. Ez azért baj, mert mindeközben a zöldre való átállás mértéke rohamosan csökken, és arra korlátozódik, hogy az állam kit és milyen mértékben támogat. Eközben az államok a fosszilis cégek veszteségeit is fizetik, hogy ne menjenek tönkre, és ne legyen társadalmi felzúdulás. Ez egyrészről pazarlás, másrészről így időben nem lesz kellő mértékű a változás. A TUED szerint csak akkor lehet átállítani a világ energiarendszerét, ha egy más érdek- és tulajdoni rendszert hozunk létre. Elemzéseikben javaslatokat is tesznek erre az átállásra.

Mit lehet tenni? Gagyi Ágnes szerint könyöröghetünk az államoknak, hogy csináljanak valamit, ami nem túl reményteli, vagy kisközösségi szinten felkészülhetünk a katasztrófára. A globális mozgalmak szerint az első lépés a középtáv komolyan vétele, ebben az időben kell tennünk azért, hogy minél összehangoltabb, minél inkább makroszintű változást tudjunk elérni az emberi élet újratermelésében, amihez a klímaadaptált infrastruktúra kiépülése a kulcs. A TUED szerint nem érdemes csak az államokat kérni (például klímatüntetésekkel), hiszen a mostani globális tulajdon- és érdekviszonyok között az államok annyit tudnak tenni, hogy támogatást adnak cégeknek. Ehelyett minél erősebb koordinációval nem feltétlenül profitábilis cselekvést kell végrehajtani. Megoldási javaslatként egy három pillérből álló ajánlást dolgoztak ki: 1) ellenállás az új fosszilis beruházásoknak és a privatizációnak; 2) „reclaim”, azaz visszakövetelés erről az oldalról; 3) újrastrukturálás: a tulajdon-és érdekviszonyok szempontjából minél összekötöttebb rendszer létrehozása, ahol az ellenőrzés nincs eltávolítva a közösségektől. A TUED-nél erre viszonylag konkrét programokat dolgoznak ki, de Gagyi Ágnes szerint sok példát lehetne még mondani arra, hogy igenis lehet makroszinten gondolkodni. Boda szerint, ha sok kis közösség szerveződik, lesznek olyan makrostruktúrák és hatalmi centrumok, amelyek fel fogják használni azokat az olcsó erőforrásokat, amelyekről a fenntartható közösségek lekapcsolódnak. Véleménye szerint a globális gazdaság és a politika is beleszól ebbe a rendszerbe, így egy nagyon sokszereplős cselekvési dilemmában vagyunk, ahol kisközösségi szinten lehet, sőt kell is gondolkodni, de ennél többre lesz szükség.

Készítette: Szczuka Borbála